– Nem sértődtem meg – felelte Renáta Lakatos halkan, mégis metsző nyugalommal. – Egyszerűen levontam a következtetéseket. Az édesanyád nyíltan kijelentette, hogy alkalmatlan vagyok háziasszonynak. Azt mondta, lélektelenül főzök, kiszárítom a húst, nem törődöm a porral. Elgondolkodtam rajta, és arra jutottam: miért kínozzalak téged is, magamat is ezzel a „haszontalansággal”? Ha szerintetek nem végzem jól a dolgom, akkor inkább nem végzem egyáltalán. Így legalább nem égetem magam.
Csaba Kozma elmosolyodott, biztos volt benne, hogy ez csak egy sértett kifakadás.
– Na jó, elég legyen ebből a duzzogásból. Gyere ide, megölellek.
Renáta azonban meg sem mozdult. Felvette a könyvét az asztalról, szó nélkül a hálószobába ment, és határozott mozdulattal becsukta maga mögött az ajtót.
A hétfő reggel meglepetéssel indult Csaba számára. Máskor a frissen főzött kávé illata és a sercegő tojásrántotta hangja ébresztette, az ágy szélén pedig mindig ott várta a gondosan kivasalt ing, mellette párba rendezve a zoknik. Ezúttal azonban síri csend fogadta. A konyha sötét volt, üres és barátságtalan, a tűzhely jéghideg, mintha idegen lakásba tévedt volna.
– Renáta? – kukkantott be a hálóba.
A felesége már a tükör előtt ült, sminkelt, precízen húzta a szempilláit.
– És a reggeli?
– A hűtőben találsz tojást meg felvágottat. A kenyér a kenyértartóban van – mondta tárgyilagosan.
– De hát te szoktál főzni! El fogok késni!
– Én is sietek. Ráadásul, ha ennyire „rossz háziasszony” vagyok, még a végén elrontanám. Belepotyogna a tojáshéj, odaégetném a kávét… Jobb, ha magad oldod meg. Végül is férfi vagy, az élelmet is be tudod szerezni magadnak, nem?
Csaba káromkodva kivonult a konyhába. A kávé kifutott és ráégett a lapra, a tojás alul fekete lett, felül nyers maradt. Végül egy száraz szendvicset evett, előkapta a tegnapi, gyűrött inget, és éhesen, ingerülten vágott neki a napnak.
Este sem lett jobb a helyzet. Fáradtan érkezett haza, vacsorára számítva, ehelyett Renátát találta a kanapén, arcán textilmaszkkal, kezében magazinnal.
– Mi lesz ma a vacsora? – kérdezte az ajtóból, majd majdnem orra bukott a széthagyott edzőcipőiben.
– Magamnak rendeltem egy lazacos pokét, már ettem – jött a tompa válasz a maszk mögül. – Neked nem rendeltem, nehogy melléfogjak. A fagyasztóban van bolti derelye.
– Derelye?! Egész nap gürcöltem! Normális, házi ételt szeretnék! Egy tál gulyást például!
– Az sok munkával jár. És ugye elhangzott, hogy nincs bennem ihlet… A derelyét nehéz elrontani: víz, só, tíz perc.
Csaba dühkitörésre készült, de Renáta hideg, elszánt pillantása lefékezte. Szótlanul megfőzte a tésztát, majd még a lábast is neki kellett lesikálnia, mert a felesége csak ennyit mondott: „Rosszul mosogatok, mindig csíkos marad. Inkább csináld te rendesen.”
Eltelt egy hét ebben az új rendben. A lakás lassan elveszítette korábbi otthonosságát: a napfényben por kavargott ott, ahol régen rendszeresen takarítottak, a mosogatóban tornyosultak az edények, mert Csaba csak azt mosta el, amire azonnal szüksége volt. Renátának volt egy saját bögréje és tányérja, azokat rögtön elöblítette, majd külön, szinte jelképesen elzárta egy polcra.
A szennyestartó hegyként magasodott a férfi pólóiból és zoknijaiból. Renáta gond nélkül boldogult: a ruháit vagy útba ejtette a mosodába, vagy kézzel mosta ki a saját fehérneműjét.
Csaba egyre gyűröttebben járt-kelt, ideges volt, és szemmel láthatóan fogyott a szendvicsekből és az instant tésztákból álló étrendtől.
Szombat reggel éles csengőszó hasította ketté a csendet. Az ajtóban Ilona Bíró állt – ahogy mindig, most is bejelentés nélkül.
– Na, nyissatok már, álomszuszékok! Palacsintát hoztam! Ismerlek titeket, biztos szárazon tengődtök itt! – csilingelte, és már lépett is be.
Tekintete azonnal a cipőhalmon akadt meg, majd továbbment a nappaliba. A tévé képernyőjén valaki ujjával a porba írta: „Moss le!” A dohányzóasztalon száradt teáscsészék és egy üres ételes doboz árválkodott.
– Jézusmária! – kapott a szívéhez Ilona. – Mi folyik itt?! Beteg mind a kettőtök? Ez kész disznóól!
Renáta selyemköntösben lépett ki a hálóból, kipihenten, könyvvel a kezében.
– Jó reggelt, Ilona. Miért lenne ez ól? Egy átlagos lakás, ahol nincs bejárónő.
– Miféle bejárónő?! – húzta végig az ujját a komódon Ilona, majd undorodva nézte a szürke csíkot. – Ez fertő! Csaba fiam, te hogy bírod ezt?
Csaba ekkor bukkant fel a konyhából, egy tegnapi, kiszáradt mézeskalácsot rágcsálva; gyűrött póló lógott rajta, és az egész megjelenése azt sugallta, hogy ez a hét alaposan megtörte.