– Renáta Lakatos, drágám, hát így szeleteli valaki az uborkát salátába? Nézd már meg ezt… ezek nem kockák, hanem kavicsok! Ki tudja ezt megenni? A férfiak állkapcsa sem acélból van ám – nekik gyengédség kell, meg odafigyelés… – Ilona Bíró ott állt közvetlenül mellette, és árgus szemekkel figyelte, ahogy Renáta kapkodva befejezte az oliviersalátát.
A fiatal nő úgy szorította a kést, hogy az ujjai szinte elsápadtak. A vendégek érkezéséig alig fél óra maradt, a anyósa pedig – aki két órával korábban toppant be azzal az indokkal, hogy „segíteni jött” – valójában csak fűszereket pakolgatott át a polcokon, és minden egyes mozdulatot megjegyzésekkel kísért.
– Ilona, ez csak oliviersaláta. Úgyis minden összekeveredik benne. Ráadásul Csaba Kozmának az tetszik, ha érezni lehet a zöldségeket, nem pedig péppé vannak törve – felelte Renáta nyugodt hangon, komoly erőfeszítéssel fékezve magát.
– Ugyan már, ne te magyarázz nekem Csabáról! Én hoztam világra, én neveltem fel. Harminc évig etettem. Mindig az apróra vágottat szerette, szépen, rendesen elkészítve. Csak nem meri neked elmondani az igazat, nehogy megbántson. Finom lelkű fiú, az én nevelésem meglátszik rajta. Viszont tegnap gyűrött volt az inge, amikor beugrott hozzám. Borzasztó! Egy feleségnek kötelessége ügyelni arra, hogy a férje kifogástalanul nézzen ki.
Renáta nagy levegőt vett, majd letette a kést a pultra.
– Este hétig dolgozom, Ilona. Csaba hatkor ér haza. Van két keze, a vasaló ott áll szem előtt.
Az anyósa szinte színpadias mozdulattal a mellkasához kapta a kezét, ahol egy nagy borostyán bross csillogott.
– Egy férfinak más a feladata! Ő a család eltartója! Az otthon melege viszont szent női kötelesség! Ha ez túl nehéz neked, talán fel kéne mondani… vagy korábban kelni! Én annak idején hajnal ötkor már talpon voltam, palacsintát sütöttem a férjemnek műszak előtt… És te? Félkész ételeket melegítesz, mi?
– Minden nap magam főzök… – sziszegte Renáta. – És most ki kell vennem a húst a sütőből.
Az ebédet fojtott feszültség lengte be. Csaba némán ült a tányérja fölött, mintha semmit sem érzékelne a körülötte zajló eseményekből. Mindig is kerülte a konfliktust: ha a leves mögé bújik, talán elvonul felette a vihar.
Ilona megkóstolta Renáta specialitását – azt a húst, amely egy teljes napig pácolódott különleges szószban –, majd elégedetlen arcot vágott.
– Hát… ehető… Bár kissé rágós lett… túlsütötted… és só is kevés van benne… Csabuskám, kérsz még sót?
– Jó ez, anya… finom… – motyogta Csaba tele szájjal.
– Finom neki… Egy sárgarépa is csemege lenne… – aztán végigmérte a padlót. – És a sarkok? Látod, ott még szürke… Az a kör alakú robotporszívód csak köröz és zümmög, haszna semmi! Kézzel kell mosni, térden csúszva! Csak az az igazi tisztaság… Nálatok meg minden olyan… lélektelen… hideg… Nem otthonos… Ne haragudj az őszinteségemért, de rossz háziasszony vagy… Ki mondaná meg neked az igazat, ha nem egy anya?
Renáta lassan letette a villát a tányér szélére. Valami végleg elszakadt benne. Öt év házasság… öt év, amely alatt minden erejével tökéletes feleség akart lenni: főkönyvelőként dolgozott, a férjével együtt fizette a lakáshitelt, estére pedig takarítónővé változott fazékkal az egyik, ronggyal a másik kezében… Csillogóra suvickolta a konyhát, mosta a függönyöket, pitét sütött, keményítette az abroszokat – mindezt egyetlen elismerő szó reményében.
De csak ezt hallotta: „rossz háziasszony”.
A férjére nézett. Csaba tovább evett, fel sem pillantott, hogy megvédje az anyjától. Már megszokta: anya bírál, a feleség még jobban igyekszik, ő pedig élvezi az eredményt.
– Akkor én rossz háziasszony vagyok? – kérdezte Renáta halkan.
– Ugyan, ne sértődj meg… kedvesem… – legyintett Ilona, és újabb adagot szedett magának a „túlsütött” húsból. – Ez csak az élet rendje… Vannak igazi otthonteremtő nők… meg vannak ezek a modernebb fajták… karrieristák… A karnison a por ott van már mióta – legutóbb is láttam… Szúrja az ember szemét…
– Rendben – bólintott Renáta, arcán szokatlanul nyugodt mosollyal. – Értettem, Ilona Bíró. Köszönöm az őszinteségét.
Késő este az anyósa végre hazament, magával vive egy doboz süteményt („inkább elviszem, nehogy megromoljon, még a végén bajotok lesz tőle”), Csaba pedig elnyúlt a kanapén a tévé előtt.
– Hú, micsoda nap volt… – ásított nagyot. – Renáta, csinálnál egy teát? És mintha maradt volna süti is…
Renáta az ablaknál állt, és a kivilágított éjszakai várost nézte.
– Nem, Csaba.
– Hogyhogy nem? Elfogyott a süti? Anyu mindet elvitte?
– Tea van. De nem fogom kivinni.
Csaba könyökre támaszkodva felnézett rá, értetlenül.
– Most komolyan… megsértődtél anyára? Ugyan már… ő csak ilyen, megszokásból beszél, ne vedd ennyire a szívedre.