Az izmai finoman remegtek, de ebben nem volt semmi törékeny. Ez nem a gyengeség reszketése volt, hanem egy túlfeszített idegszál lappangó vibrálása, amelyet már a szakadás fenyegetett, készen arra, hogy végigsuhintson mindenen, ami a közelébe kerül.
Nem vert az ajtón, és nem emelte fel a hangját sem. Az ilyesmi beismerés lett volna. Ehelyett lassan, szinte visszafojtott lélegzettel nyúlt bele a táskájába, és elővette a telefonját. Az ujjai, amelyek máskor rutinos könnyedséggel rendezgették a pasziánsz kártyáit a táblagépen, most hideg pontossággal mozogtak, akár egy ragadozóé. A névjegyzékben pillanatok alatt megtalálta a becézett „Benedekem” bejegyzést, és már nyomta is a hívást, miközben fejben végigpróbálta az első mondatokat. Nem ment le a lépcsőn. Tudatosan ott maradt a folyosón, hogy ha kell, a hangjába belesimuljon a lépcsőház ürességének rideg visszhangja, mint egy gondosan megválasztott díszlet egy aprólékosan megrendezett jelenethez.
Benedek Hegyi épp egy munkaértekezleten ült, amikor a telefonja megmozdult a zakózsebében. „Anya.” Összeráncolta a homlokát, és kinyomta. Tíz másodperc sem telt el, a készülék újra rezgett. Aztán megint. Bocsánatkérően felállt, kilépett a folyosóra, és fogadta a hívást, felkészülve egy újabb panaszáradatra a patikáról vagy a szomszédok zajáról.
— Igen, anya, értekezleten vagyok. Történt valami sürgős?
A megszokott élénk hang helyett halk, elfojtott zokogás ütötte meg a fülét. Az a hang, amely gyerekkora óta egyet jelentett számára a legmagasabb riasztási fokozattal.
— Benedekem… kisfiam…
— Anya, mi van? Hol vagy? — a hangszíne azonnal megváltozott. A tárgyalási maszk lehullott, és előbukkant a feltétlen védelmező ösztön.
— Én… én nálatok voltam… — Mónika Fazekas hangja remegett, szaggatottan tört elő, mintha levegőért kapkodna. — Csak beugrottam… egy teára… Esztert megnézni…
Szünetet tartott, hagyta, hogy a fia lelki szemei előtt megjelenjen a békés, ártatlan jelenet.
— És? Mi történt? Otthon volt Eszter?
— Otthon… — újabb, most már kétségbeesettebb szipogás. — Benedekem, nem is értem, mivel bántottam meg… Én csak… csak elejtettem egy fél mondatot, hogy a barátnőim Törökországba készülnek… Hogy én is úgy vágyom rá, legalább egyszer… így, öreg fejjel… egy kis örömre… Nem kértem semmit, kisfiam, te tudod, én soha…
Gyakorlott hazugság volt ez, évek alatt csiszolt, hibátlan előadás. Benedekben megfeszült valami, az állkapcsa megkeményedett. Maga elé képzelte az apró, idősödő anyját, aki szerény álmát osztja meg.
— És ő mit mondott? — szűrte ki a szavakat.
— Ő… ő kinevetett, Benedekem… szemtől szembe… Azt mondta, ha pénz kell, menjek dolgozni, ne kunyeráljak… Aztán… — Mónika Fazekas itt zseniális érzékkel lassított, a hangja tragikus suttogásba csúszott — azt is hozzátette, hogy én senki vagyok neki… és hogy ha te ilyen könnyen befolyásolható vagy, akkor rád sincs szüksége… És utána… egyszerűen kinyitotta az ajtót… és kitett. Mint egy kóbor ebet… Most itt állok a lépcsőházban… egyedül…
A kép, amit festett, torz és rémisztő volt. Benedek fejében azonnal összeállt a történet: a megalázott, összetört anyja és a könyörtelen, érzéketlen feleség. A kétely csíráját is elsöpörte az a beidegződés, amely egész életében arra tanította, hogy anyja szavai megkérdőjelezhetetlenek. A világa egyszerű szabályokra épült: az anya szent. Aki a szentet bántja, az ellenség.
— Anya, nyugodj meg. Hallasz? Azonnal menj haza. Indulok — zárta le röviden.
Nem várta meg a választ. Visszalépett a tárgyalóba, felkapta az asztalról a laptopját és az autókulcsot. „Családi vészhelyzet” — vetette oda a főnökének, majd szó nélkül kilépett. Egyetlen gondolat lüktetett a fejében, izzó és tompa, mint egy ütés a halántékon. Megalázták. Az anyját. Az anyját kidobták. Úgy vezetett, mintha nem léteznének sem lámpák, sem más autók. A jogos felháborodás teljesen betöltötte, nem hagyva teret kérdéseknek vagy mérlegelésnek. Nem tisztázni ment. Ítéletet végrehajtani indult. Az ő igazsága szerint ennek azonnal meg kellett történnie.
A lakás ajtaja nem egyszerűen kinyílt — a zár engedett a dühös mozdulatnak. Benedek berontott az előszobába, a kabátját sem vetette le. Az arca eltorzult, idegen volt, mintha egy másik ember nézne ki belőle. A nappaliban Eszter Kelemen ült egy fotelben, könyvvel az ölében, amit valójában nem olvasott. Várt. Felnézett rá, és a tekintetében nem volt sem félelem, sem meglepetés, csupán a kimerült belenyugvás hideg felismerése.