Talán más a helyében meghátrált volna, mentegetőzni kezd, alkudozik, próbálja elsimítani a helyzetet. Eszter Kelemen azonban csak alig észrevehetően húzta félre a száját. Nem vidám mosoly volt ez, hanem jeges, szinte ragadozó villanás: annak az embernek az arckifejezése, aki pontosan felismeri az elé állított csapdát, és esze ágában sincs belesétálni.
— Választás? — kérdezett vissza nyugodtan, hangjában még egy leheletnyi érdeklődés is megbújt. — Komolyan azt gondolja, Mónika Fazekas, hogy ebben a helyzetben Benedek fog dönteni?
Mónika arca megfeszült, szemöldöke összehúzódott. Erre a reakcióra nem számított. Ő ahhoz volt szokva, hogy célzásai pánikot keltenek, kapkodást, bűntudatos magyarázkodást. Most viszont hideg higgadtság fogadta, és egy kérdés, amely pontosan ott ütött, ahol az egész gondosan felépített zsarolás a legsebezhetőbb volt.
— Hát mégis ki más? — vágta oda kihívóan. — Ő az én fiam! Szeret és tisztel engem! Amikor elmondom neki, milyen szívtelen felesége van, aki a saját anyját képes lenne nyomorban hagyni valami ostoba „nagy vásárlás” miatt, akkor majd elgondolkodik. Nagyon is elgondolkodik. Felnyitom a szemét, Eszterkém. Elmondom, mennyire nem becsülöd őt, mennyire semmibe veszed a családját. Hogy csak magaddal törődsz. Az anyját nem hagyja cserben. Soha nem is tette.
Szinte élvezettel formálta a mondatokat, mintha ecsettel festenél egy képet a levegőbe: a menye bukását, a saját diadalát, a bölcs anya szerepét, aki megmenti a fiát egy számító nőtől. A szavai mögött már látta magát győztesen.
Eszter végighallgatta. Nem vágott közbe, nem reagált. Hagytatta, hogy kifolyjon belőle az összegyűjtött méreg, minden előre kigondolt vád és fenyegetés. Amikor Mónika befejezte, és diadalmas várakozással nézett rá, Eszter lassan felállt az asztaltól. Már nem ültek egymással szemben. Most ő állt, a másik pedig ült. Ez az apró térbeli változás egy csapásra felborította az erőviszonyokat: többé nem a meny volt alárendelt helyzetben.
Eszter tekintetéből hiányzott minden érzelem. Nem látszott benne harag, sem sértettség, sem félelem. Csak rideg, kristálytiszta józanság.
— Ha ennyire pénzre van szüksége, Mónika Fazekas, akkor menjen és keresse meg — mondta lassan, tagoltan. — Ne tőlem próbálja kisajtolni azzal, hogy ellenem hangolja a fiát. És ha Benedek valóban ennyire befolyásolható, ahogy állítja, akkor nekem ilyen férjre nincs is szükségem.
Minden szó pontosan, kíméletlenül csattant. Ez nem egy vita része volt, hanem ítélet. Ítélet a kapcsolatuk felett, a zsarolás felett, és talán Benedek felett is. Mónika mozdulatlanná dermedt. Az arca megnyúlt, tekintete hitetlenkedve tapadt Eszterre. Az ő világában ez a forgatókönyv nem létezett. Ellentmondásra, vitára, félelemre számított. Ehelyett egyszerűen… kihúzták alóla a talajt. Mintha egy mozdulattal törölték volna őt és az állítólagos hatalmát a képletből.
Eszter nem várt válaszra. Megfordult, és a folyosó felé indult. Nem sietett. A léptei határozottak voltak, véglegesek. Megfogta a bejárati ajtó kilincsét, és halk kattanással kinyitotta a zárat. Aztán szélesre tárta az ajtót, egyértelmű kijáratot kínálva.
— Akár most azonnal is elkezdheti — tette hozzá, miközben visszanézett a konyhában dermedten álló asszonyra. A hangja ugyanolyan egyenletes és élettelen maradt. — Hívja fel Benedeket. Mondjon el mindent. Meglátjuk, kivel marad, amikor megtudja, milyen eszközökkel él. Viszontlátásra.
Mónika lassan feltápászkodott. Az arca a döbbenettől vörösre váltott a dühtől. Elhaladt Eszter mellett anélkül, hogy ránézett volna, belül megalázva, leköpve érezte magát. A lépcsőházban még visszafordult, a szeme szinte szikrázott.
— Ezt még megbánod — sziszegte.
Eszter nem válaszolt. Egyetlen szót sem szólt, csak becsukta az ajtót. Pont az arca előtt.
Az ajtó száraz, közömbös kattanással zárult. Mónika Fazekas számára ez a hang hangosabb volt bármilyen lövésnél. Ott maradt a lépcsőházban, a sima, névtelen felületet bámulva, amely elválasztotta attól a világtól, ahol eddig ő volt Benedek univerzumának középpontja. A düh — hideg, éles és könyörtelen — átszúrta. Ez már nem egyszerű sértés volt. Ez támadás, alapok megingatása, egyfajta puccs egyetlen család szűk keretein belül. A ridikült olyan erővel szorította, hogy az ujjpercei kifehéredtek, és a feszültség lassan átterjedt a karjára, mintha az egész teste egyetlen túlfeszített húrrá válna, amely a következő pillanatban bármikor megremeghet.