— Az a teád, Eszterkém, valljuk be, továbbra is ihatatlan — jegyezte meg Mónika Fazekas fanyar hangsúllyal. — Olyan, mintha szárított fűből főzted volna. Ráadásul ezekkel az ipari filterekkel… pont, mint egy üzemi menzán.
Úgy mondta ki, mintha egyszerre közölne megfellebbezhetetlen tényt és fejezné ki mélységes részvétét a menye silány életkörülményei iránt. Eszter Kelemen makulátlan konyhájában ült, a csillogó üvegasztalnál, és a drága porceláncsészét két ujj közé csippentve tartotta, a kisujját finoman eltartva, mintha hatalmas szívességet tenne nemcsak a csészének, hanem a házigazdának is. A napsugár, amely az alaposan megtisztított ablakon szűrődött be, megcsillant gondosan belőtt, padlizsán árnyalatúra festett haján.
Eszter szó nélkül töltött magának vizet a szűrőből. Pontosan tudta, hogy a tea csak a felvezetés. Bemelegítés volt a valódi támadás előtt. Az anyósa sosem ugrott be ok nélkül. Minden látogatás küldetésnek számított, amelynek végén valamilyen haszonnal kellett távoznia: lelki, anyagi, vagy — többnyire — mindkettő egyszerre.
— Nyilván nem ér fel a ti szamovárotokkal meg a szálas teáitokkal — felelte Eszter egyenletes hangon, miközben leült vele szemben. Nem mosolygott. Figyelt.
— Hát persze — bólintott elégedetten Mónika Fazekas, és még egy kortyot ivott a „fűzetből”. — Kiveszőben vannak a hagyományok. Senki nem becsüli már az igazit. Még az én Benedekem is teljesen elkallódott. Régen ette az anyja levesét, a rendes borscsot. Most meg mi van? Megrendelnek egy pizzát, és kész a vacsora. Így tönkreteszi a gyomrát.
Úgy nézett Eszterre, mintha személyesen ő mérgezné meg minden egyes pizzásdobozt. Eszter hallgatott. Nem először hallgatta végig, hogy ő felelős férje gasztronómiai pusztulásáért. Ez volt a kötelező műsor második felvonása: panaszáradat arról, milyen elviselhetetlen Benedek Hegyi élete ezzel a nővel.
Mónika Fazekas nagyot sóhajtott, letette a csészét, és szemügyre vette kifogástalan manikűrjét.
— Nem könnyű, Eszterkém, egyetlen nyugdíjból tengődni. Az ember végigdolgozza az életét, megszakad, aztán mi marad? Aprópénz. Gyógyszerekre, rezsire éppen elég. De hát élni is szeretne az ember. Ember módjára. Világot látni. A szomszédom, Hajnalka Papp, már harmadszor repül Törökországba. Én miben vagyok kevesebb?
Eszter érezte, ahogy a levegő sűrűsödik a konyhában. Közeledtek a csúcspont felé.
— Törökország valóban jó választás — jegyezte meg hűvösen. — Kellemes az éghajlat.
— Csodálatos! — kapta fel a szót az anyósa, előrehajolva. Szemében mohó csillogás gyúlt. — Luxus szálloda, all inclusive! Az összes barátnőm megy. A bőröndök szinte készen állnak. Egyetlen apró bökkenő van…
Hatásszünetet tartott.
— Hiányzik egy kis összeg. Nem sok. Százezer forint. Te okos lány vagy, Eszterkém. Jól keresel, Benedekem sem szűkölködik. Ugye nem mondtok nemet az édesanyjára? A férjed anyjára?
Várakozva nézett rá, abban a jellegzetes keverékében a hízelgésnek és az elvárásnak, amit Eszter a leginkább gyűlölt benne. A pillantása azt üzente: „Csak mondd ki az igent, és talán egy időre békén hagylak.”
Eszter lassan ivott egy korty vizet.
— Mónika Fazekas, megértem magát. De most nem fér bele. Egy nagyobb kiadás előtt állunk, minden félretett pénzünknek megvan a helye.
Az anyósa arcán egyetlen izom sem rándult. Csak hátradőlt a széken. A színlelt kedvesség és az öreges jámborság egy pillanat alatt lefoszlott róla. Előbukkant valami éles és ellenséges, amit rendszerint sóhajok és panaszkodás mögé rejtett. Szeme összeszűkült, szája sarka lefelé görbült.
— Értem — sziszegte. — Sejtettem, hogy rád nem lehet számítani. Mindig is fösvény voltál. Azt hiszed, Benedek nem tudja meg, hogyan aláztad meg az anyját? Egy ekkora „semmiségért” nemet mondani. Ő majd dönteni fog, és az anyját nem hagyja cserben. Meglátjuk, akkor hogyan beszélsz.
A fenyegetés megült a konyhában, nehéz és mérgező volt, mint valami láthatatlan gáz. Eszter erre számított. Tisztában volt vele, hogy a panaszos álarc mögött ez a durva, évek alatt tökéletesített zsarolás lapul. Más a helyében talán megrettent volna, magyarázkodni kezd, alkudozik — de Eszter Kelemen már pontosan tudta, hogy a következő pillanatban mit várnak tőle, és mire készülnek ellene.