Ákos Deák lassan lehuppant a székre. Az irat kicsúszott az ujjai közül, hangtalanul a padlóra esett.
— Fogalmad sincs, mit tettél — szólalt meg rekedten. — Ez mindennek a vége. Neked is. Hová mész innen? Miből fogsz élni?
Zsuzsanna Bíró nem emelte fel a hangját.
— Apám pénzéből. Abból, amit húsz éven át a magadénak hittél. A számlák zárolva vannak. A raktárakat lefoglalták. A ház is megosztásra kerül — apám vagyonából vettétek. Mire ebédelni indulnának az emberek, a helyi csatornák már arról beszélnek majd, hogyan tetted el láb alól az apósodat az üzleteidért.
Ákos felnézett. Zsuzsanna most először látta benne azt, amit eddig soha: valódi rettegést.
— Zsuzsanna… várj. Meg tudjuk beszélni. Alkudozhatunk. Megkapod a felét. Többet is. Csak állítsd le ezt az egészet. Az ügyészséget, a vizsgálatot. Fizetek. Amennyit kérsz.
— Mivel? — lépett közelebb Zsuzsanna. — Már semmid sincs. Még azt a meghatalmazást is felhasználtam, amit tizenkét éve írtál alá nekem. A pénz már máshol van. Abban a világban ébredtél fel, amiről tegnap még álmodoztál. Ahol én nem létezem. Csakhogy nem én tűntem el. Te.
Levette az asztalról az autókulcsot, magára kapta a kabátját. Ákos mozdulatlan maradt, a tekintete a padlón pihent. Zsuzsanna kilépett az ajtón, majd még egyszer visszafordult.
— Boldog új évet, Ákos.
Becsukta maga mögött az ajtót. Beült az autóba, beindította, és elindult a kihalt utcákon. A város lassan, kelletlenül ébredt. A közterületesek söpörték a színes konfettit, valahonnan zene szűrődött ki — akadtak, akik még nem engedték el az éjszakát.
A rakpartnál megállt. Kiszállt, a korlátnál időzött. A folyó sötéten hömpölygött, jeges szél borzolta a haját. Elővette a telefonját, üzenetet írt a lányának: „Boldog ünnepet. Ma találkozunk. Mindent elmondok.”
A készülék megremegett. Lajos Somogyi üzenete érkezett: „Minden elindult. Kiváló munkát végzett. Tartson ki.”
Zsuzsanna elrakta a telefont, még néhány percig állt, aztán visszasétált a kocsihoz. Beült, a visszapillantó tükörbe nézett. Az arca fáradt volt, idősebbnek tűnt, mégis — hosszú évek óta először — élőnek látta magát.
Ráadta a gyújtást, és elindult. Nem volt célja. És ez az ismeretlen irány volt a legfelszabadítóbb érzés, amit húsz éve átélt: nem tudni, hová vezet az út. Csak menni előre.