— …hallod, nem lehetne már befejezni ezt az állandó archívumozást? — folytatta Ákos Deák ingerülten. — Ugyan mi haszna van? Pénzt nem hoz, a lakás romokban, és nézz már magadra… Úgy festesz, mint egy hajléktalan. Szégyellem magam, amikor emberek közé kell veled mennem.
Zsuzsanna Bíró nem válaszolt. Egyetlen izma sem rándult meg. Ákos felment az emeletre, az ajtó csattanva csukódott be mögötte. A zaj még sokáig visszhangzott a házban.
Zsuzsanna lassan leült az asztalhoz. A táskájából elővette azt a dossziét, amelyben Tibor Gál vallomása lapult. Újra végigolvasta, betűről betűre, mintha minden szó súlyát külön ellenőrizné. Ezután a mappát maga elé tette, és hosszú ideig mozdulatlanul ült. Végül felállt, és a papírokat elrejtette a konyhaszekrény mögötti keskeny résbe — oda, ahová Ákos soha nem nyúlt.
Minden a kezében volt. Írásszakértői vélemény, a szerelő részletes beismerése, az archívumból származó alapító okirat másolata, és az apja régi jegyzetfüzete. Lajos Somogyi világosan megmondta: az ügy perre érett. De Zsuzsanna időt kért. Várt. Egészen újévig. Azt akarta, hogy Ákos a lehető legmagasabbról zuhanjon. Hogy elégedetten, önelégülten köszöntse az ünnepet — majd a pokolban ébredjen.
Egyetlen apró részlet hiányzott még: a meghatalmazás. Tizenkét évvel korábban írta alá Ákos, akkor, amikor még volt köztük valami, ami családnak látszott. Hosszú külföldi kiküldetésre készült, és Zsuzsannára bízta a számlák feletti rendelkezést. Később megfeledkezett róla. Zsuzsanna nem. A dokumentum külön mappában pihent, gondosan elzárva.
December utolsó hetében az összes elérhető forintot átutalta egy jótékonysági alapítvány számlájára. Az alapítvány a lányuk nevén futott — így volt a legbiztonságosabb. Ákos soha nem ellenőrizte az internetbankot. Ha kellett a pénz, kivette. Nem érdekelte, honnan érkezik.
Szilveszter reggelén Zsuzsanna korán kelt. Megterített, ahogy minden évben: saláták, hidegtálak, meleg étel. A megszokás rendje szerint. Ákos este kilenckor érkezett meg. Dohány és idegen parfüm szaga lengte körül. Nem is próbálta titkolni. Leült, töltött magának.
— Jó év volt — mondta a levegőnek. — Nőtt a nyereség, bővítettük a raktárakat. Az apád, Isten nyugosztalja, büszke lenne rám. Az ő kis irodájából birodalmat csináltam.
Zsuzsanna sajtot szeletelt. Vékonyra. Pontosan.
— Tudod, mi lenne a legjobb újévi ajándék? — Ákos megemelte a poharát, ránézett. Szeme zavaros volt, indulatos. — Ha nem léteznél. Őszintén. Felébrednék reggel, és nem lennél. Se hang, se arc. Csak csend. Szabadság.
Zsuzsanna letette a kést. Felnézett.
— Rendben. Legyen így.
Ákos nem értette. Gúnyosan felhorkant, a tévé felé fordult, bekapcsolta az ünnepi műsort. Zsuzsanna felállt, felment a hálószobába, és lefeküdt az ágyra. Lent Ákos hangosan nevetett. Amikor éjfélkor megszólaltak a harangok, nem ment le koccintani. Csak feküdt, és várta a reggelt.
A telefon fél nyolckor csörgött. Zsuzsanna már a konyhában volt. Fentről káromkodás hallatszott, dühös zajok, kapkodó léptek. Ákos berontott, kezében a mobil, arca hamuszürke.
— Mit műveltél?! — megragadta a vállát, maga felé rántotta. — Nem engednek be a raktárakba! Végrehajtók vannak ott! Mit tettél?!
Zsuzsanna kiszabadította magát, az ablakhoz lépett.
— Visszavettem azt, ami jog szerint az enyém.
— Miféle tiéd?! Húsz éve én vezetem ezt az egészet! Én építettem fel! Az apád önként adta át!
— Nem adta át — felelte halkan. — Meghamisítottad az aláírását. Van szakértői bizonyíték.
Ákos megdermedt. Elsápadt.
— Te… megőrültél. Miféle bizonyíték? Ez húsz éve történt!
Zsuzsanna elővette a köntöse zsebéből az összehajtott papírt, és felé nyújtotta. Ákos kiragadta a kezéből, olvasni kezdte. A keze remegett.
— Ez… ez csapda. Direkt csináltad…
— Csapda az volt, amikor tönkretetted apám fékjeit — mondta Zsuzsanna nyugodtan. — Tibor Gál él. Mindent elmondott. Leírta. Aláírta. Az ügyészség már elindította az eljárást.