Zoltán a bírósági határozattal a kezében ment haza, és határozottan felszólította Kelemen Ilonát és Mezei Adriennt, hogy pakolják össze a holmijukat, majd hagyják el a lakást.
— Minden szükséges jogi papírod megvan ehhez? — kérdezte Adrienn közömbös hangon, miközben meg sem mozdult a kanapéról.
— Hiszen ki vagytok jelentve! A bíróság így döntött! — csattant fel Zoltán, akiből kitört a feszültség.
— A kijelentésről szóló ítélet egy dolog, a kilakoltatásról és a kényszerű kiköltöztetésről szóló határozat pedig egy másik — vágott vissza a nő. — Ilyened nincs. Amíg nincs, mi innen nem megyünk sehova.
Zoltánt elöntötte a düh, és tehetetlenségében rendőrt hívott. Rövid időn belül két járőr érkezett a helyszínre. Meghallgatták a férfit, átnézték a tulajdoni lapot és a bírósági végzést, majd az idősebbik, rangidős tiszt fáradt mozdulattal széttárta a karját.
— Gál úr, értjük a helyzetét — mondta higgadtan. — Ez azonban polgári jogi, lakhatási vita. A mi feladatunk az, hogy megállapítsuk, történt-e bűncselekmény. Itt erről nincs szó. Ezek az emberek nem jogtalanul tartózkodnak a lakásban, ön költöztette be őket korábban jogszerűen. A kiköltöztetés kizárólag bírósági úton intézhető. Erőszakot nem alkalmazhatunk, és nem tehetjük ki őket az utcára. Különösen úgy nem — pillantott Kelemen Ilonára —, hogy egy idős személyről van szó.
A rendőrök távozása után Zoltán egyedül maradt a teljes kiszolgáltatottság érzésével. A saját nappalija közepén állt, és világossá vált számára, hogy jelenleg semmilyen eszköz nincs a kezében.
A válóper még nem zárult le, a kilakoltatási keresetet csak ezután lehetett benyújtani, az eljárás pedig hónapokig, akár tovább is elhúzódhatott.
Zoltán képtelen volt tovább egy fedél alatt élni ezzel a két nővel. Összeszedte a legszükségesebb dolgait, és elment gyerekkori barátjához, Katona Miklóshoz.
Elviselhetetlen volt úgy idegen lakásban meghúzni magát, hogy közben saját tulajdonú otthona létezett, mégis elérhetetlen maradt számára.
Miklós volt az, aki végignézve barátja őrlődését, egy este, sörözés közben odavetett egy látszólag könnyed, ám sorsfordító mondatot.
— A törvény az törvény, nem lehet őket csak úgy kirakni. De eladni… azt lehet, nem? Hiszen a lakás a tiéd.
Zoltán úgy nézett rá, mintha most hallaná először ezt a gondolatot. Valóban: kirakni nem tudja őket, de eladni az ingatlant igen, még úgy is, hogy ők benne laknak.
Az új tulajdonos majd megoldja a problémát — legyen ez az ő gondja.
Másnap több ingatlanirodát is felkeresett. Sehol nem titkolta a helyzetet: az ingatlanban az ex-anyósa él, papíron már kijelentve, de ténylegesen nem kiköltöztethető.
Az ilyen, nem hivatalos teher miatt hajlandó volt jelentős engedményt adni az árból. A legtöbb ingatlanos kétkedve fogadta, ám egy fiatal, céltudatos közvetítő, Erdélyi Domonkos, fantáziát látott az ügyben.
— Nem egyszerű eset, de nem is reménytelen — mondta elgondolkodva. — Az árból nagyjából húsz-huszonöt százalékot le kell engedni. Így találhatunk olyan vevőt, akit nem riasztanak el az átmeneti nehézségek.
Három héttel később Domonkos jelentkezett is. Megvolt az érdeklődő: Katona Attila, egy negyvenes éveiben járó, erős felépítésű férfi, aki kisebb vállalkozásokkal foglalkozott.
Az ingatlanra befektetésként tekintett — továbbértékesítés vagy kiadás céljából —, és különösebben nem hatotta meg a történet a „kijelentett, de bent lakó nagymamáról”.
— Megoldom — mondta szűkszavúan, miközben végignézett a lakáson.
Mezei Adriennt és Kelemen Ilonát teljesen váratlanul érte, amikor egy idegen férfi jelent meg az ajtóban az ingatlanossal együtt, és Zoltán ekkor már tudta, hogy az események visszafordíthatatlanul elindultak egy új irányba.