A hónapok egymás után peregtek le, és az álmok éppolyan észrevétlenül oszlottak szét, mint a füst a levegőben. Egyik este, amikor Gál Zoltán újra a családi kiadásokat számolgatta a konyhaasztalnál, fáradtan felsóhajtott. A számok könyörtelenek voltak, a végösszeg pedig semmi jót nem ígért.
– Ennek így nincs értelme, Adrienn – mondta csendesen, de határozottan. – Csak tapossuk a mókuskereket. Nem tudunk félretenni, normális életünk sincs, és hiába próbálkozunk. Azt hiszem, ideje hazamenni.
Mezei Adrienn, akinek az arca az elmúlt év alatt beesett, a tekintete pedig sokat veszített régi fényéből, szótlanul bólintott. A fővárosról szőtt ábrándok végleg szertefoszlottak, és most már ő is csak egy elérhetetlen délibábként gondolt rájuk.
A visszaköltözést a szülővárosba mindketten felszabadulásként képzelték el, egy új kezdet lehetőségeként. Volt azonban egy gondolat, amely beárnyékolta ezt a reményt: a lakás, amely elvileg rájuk várt, nem volt teljesen üres. A vonaton ülve Zoltán hosszan nézte az elsuhanó fényeket, majd halkan megkérdezte:
– Anyukád tudja, hogy hazajövünk?
– Igen, beszéltem vele – felelte Adrienn, anélkül hogy levette volna a szemét az ablakról.
A férfi abban bízott, hogy Kelemen Ilona, ahogy korábban megbeszélték, visszaköltözik majd a saját kis házába, még ha az öreg és rossz állapotú is. Ez volt az egyetlen elfogadható megoldás számára.
Amikor azonban a bőröndökkel beléptek a lakásba, azonnal világossá vált, hogy semmi sem úgy alakult, ahogyan ő elképzelte. Az anyós személyes holmijai ellepték a szekrények felét, a fürdőszobai polcon gyógyszerek sorakoztak, a konyhában pedig ott lógott egy régi, letéphető naptár, mintha soha senki nem készült volna elmenni.
Az első napokban Zoltán inkább hallgatott. Megpróbálta elfogadni az új helyzetet, ezt a kényszerű, szűk együttélést. Az egyszobás lakás, amelyet valaha a saját menedékének érzett, hirtelen zsúfolt átjáróházzá vált.
Esténként esély sem volt arra, hogy nyugodtan tévézzenek, mert Kelemen Ilona megszállottan követte a sorozatait. Reggelente a fürdőszoba előtt sor alakult ki, a levegőt pedig olcsó parfüm és gyógyszeres kenőcsök keveréke töltötte meg.
Egy hét sem telt el, amikor Zoltán elveszítette a türelmét. Adrienn éppen mosogatott, amikor odalépett hozzá.
– Beszélnünk kell az édesanyádról – kezdte feszülten. – Ugye ő is érti, hogy hazajöttünk, és hogy hárman egy szobában nem lehet hosszú távon élni?
Adrienn letette a tányért a csepegtetőre, majd szembefordult vele.
– Mondd, mégis hova menjen? Láttad a házát. Lakhatatlan. Beázik a tető, a kályha romokban.
– De megegyeztünk, hogy ez csak átmeneti! – csattant fel Zoltán. – Ez az én lakásom. Nem akarok itt összeszorítva élni, mint egy kollégiumban!
– Ő a családom része! – vágott vissza Adrienn élesen. – Nem teheted ki az utcára a saját anyámat.
A vita hamar heves veszekedéssé fajult. Zoltán, aki már a végletekig feszült volt, végül rákiáltott:
– Ezt nem tűröm tovább! Vagy elköltözik, vagy beadom a válópert!
Arra számított, hogy a felesége megijed és enged, ám Adrienn tekintete jeges maradt.
– Nem fogom kidobni az anyámat. Azt teszel, amit akarsz.
Másnap reggel Zoltán ügyvédhez ment. Ott szembesült a számára kellemetlen valósággal: egy bejelentett lakcímmel rendelkező személyt, különösen egy idős nyugdíjast, akinek nincs más megfelelő otthona, szinte lehetetlen csak úgy eltávolítani a lakásból.
Még akkor is, ha az ingatlan kizárólag az ő tulajdona volt. Hosszadalmas pereskedésre és komoly indokokra lett volna szükség.
Zoltán azonban nem hátrált meg. Beadta a válókeresetet a bíróságra, és ezzel párhuzamosan elindította a felesége és az anyósa kijelentésének folyamatát is. A bíróság végül elismerte az ő kizárólagos tulajdonjogát, és a nőket hivatalosan kijelentették a lakásból. Az ügyvéd elmagyarázta, hogy a válás után jogi úton kérheti Adrienn kiköltöztetését, majd ezt követően Kelemen Ilonáét is, mivel megszűnt a lakáshasználati joguk.
A gyakorlatban azonban minden sokkal bonyolultabbnak bizonyult, mint ahogyan azt Zoltán előzetesen elképzelte.