Gál Zoltán egy évvel azelőtt vásárolta meg az egyszobás lakását a szülővárosa egyik csendes, alvóövezeti részén, hogy megkérte volna Mezei Adrienn kezét. Akkor még nem sejtette, hogy ez az ingatlan mennyire meghatározó szerepet kap majd a későbbi életükben.
Ez volt az első igazán komoly beruházás, amit valaha véghez vitt. A pénzt hosszú évek alatt gyűjtötte össze a helyi gyárban, túlórák és fárasztó műszakok árán. Minden forint mögött kemény munka állt, ezért a lakás számára nem pusztán falak és négyzetméterek összessége volt, hanem egyfajta bizonyíték arra, hogy képes egyről a kettőre jutni.
A felújítást sem bízta másra. Hétről hétvégére haladt, rétegről rétegre újította meg az otthonát. Amikor esténként hazatért, és a kulcs elfordult a zárban, mindig elégedettség töltötte el: tudta, hogy mindaz, ami körülveszi, a saját keze munkája.
Az esküvőjük szerény keretek között zajlott. Gál Zoltán és Mezei Adrienn egyaránt tisztában voltak vele, hogy a város nem kínál számukra valódi előrelépési lehetőségeket. Többre vágytak, tágasabb jövőre, gyorsabb életre.
A gondolat, hogy Budapesten próbáljanak szerencsét, Adrienn fejében született meg először, de Zoltán hamar magáévá tette az elképzelést. A főváros csábító volt: magasabb fizetések, pezsgés, lehetőségek. Esténként a konyhaasztalnál ülve terveket szőttek, miközben álláshirdetéseket böngésztek.
— Budapesten be tudnék kerülni egy nagyobb logisztikai céghez — mondta Zoltán bizakodva. — Ugyanazért a munkáért akár háromszor ennyit is fizetnek.
— Én is elhelyezkedem valamilyen irodában, ha máshol nem, adminisztrátorként — felelte Adrienn. — A kezdet a fontos. Itt csak egy helyben toporgunk.
Amikor végleg elhatározták az indulást, felmerült a lakás sorsa. Zoltán, aki mindig előrelátóan gondolkodott, rögtön kiszámolta a lehetőségeket.
— A legjobb lenne kiadni — jelentette ki. — Nem óriási bevétel, de Budapesten az első hónapokban minden fillér számít.
Adrienn hallgatott egy darabig, majd óvatosan megszólalt.
— Zoltán… Anyukám teljesen egyedül maradna. Abban a régi házban állandó gondok vannak: fűteni kell, a vizet a kútról hordja, és az egész épület roskadozik. Nem maradhatna itt, amíg távol vagyunk?
Zoltán arca elkomorult. Tisztelte Kelemen Ilonát, a halk szavú, visszafogott asszonyt, de a gondolat, hogy elesnek a bérleti díjtól, nem tetszett neki.
— Adrienn, ez nem jó döntés. Bevételtől esünk el. Ráadásul eddig is boldogult valahogy az édesanyád.
— Egy huzatos, omladozó házban él, és a nyugdíjából esélye sincs felújítani — érvelt a nő. — Ha végleg Budapesten maradunk, ez a kevés pénz úgysem fog számítani. Kérlek… — tekintete könyörgővé vált.
Napokig tartó vita követte egymást. Zoltán ellenállt, Adrienn viszont kitartó volt, újra és újra a családi kötelességre és az anyja nehéz helyzetére hivatkozott. Végül a férfi beadta a derekát.
— Rendben. Beköltözhet, de csak arra az időre, amíg el nem megyünk. Ez fontos — szögezte le.
— Ígérem! Köszönöm! — sóhajtott fel Adrienn megkönnyebbülten.
Az indulás előtt Zoltán hivatalosan is bejelentette Kelemen Ilonát a lakásba. Nem tulajdonított különösebb jelentőséget az adminisztrációnak, puszta formaságnak tekintette. Átadták a kulcsokat, elmondták az utolsó tudnivalókat.
Az apró termetű, meghajlott hátú asszony könnyeivel küszködve hálálkodott.
— Köszönöm, Zoltán. Vigyázni fogok a lakásra, minden rendben lesz — mondta remegő hangon.
Budapest azonban korántsem fogadta őket tárt karokkal. A magasabb bérek szinte azonnal elolvadtak a külvárosi panel egyik apró szobájának bérleti díjában. Zoltán logisztikai állása kimerítő volt, állandó túlórákkal és egy zsarnoki főnökkel.
Adrienn egy kommunikációs üzletben helyezkedett el adminisztrátorként, de a fizetése alig volt elég az alapvető élelmiszerekre. Egy év elteltével a nagy álmok és remények lassan repedezni kezdtek, és mindketten érezték, hogy a kezdeti lelkesedés helyét fokozatosan a kijózanodás veszi át.