Erzsébet Király eleinte nehezen viselte a panziót. Az első hetekben mindennel baja volt: a szobatárssal, az ételekkel, a folyosón zajongókkal. Panasz panaszt követett. Csaba Váradi havonta egyszer ment érte autóval, vitt neki gyümölcsöt, teát, apróságokat. Leült az ágya mellé, hallgatott. Erzsébet megállás nélkül beszélt: igazságtalanságról, elrontott életről, arról, hogy a meny mindent kiforgatott. Csaba csak bólogatott, néha az ablakon kifelé nézett. Fél óra múlva elköszönt, és visszament a dolgára.
Júlia Illés közben dolgozott. Egyre több emberrel találkozott, megszokta a beszélgetéseket, a mosoly már nem erőltetetten ült az arcán. Domonkos Székely minden ünnepre tőle rendelte a tortát. Egy alkalommal megjegyezte:
— A lányom szerint magánál van a környék legjobb süteménye.
Júlia csak biccentett. Jólesett hallani, de nem csinált belőle nagy ügyet.
Egy hideg decemberi estén, amikor az utolsó rendelést is becsomagolta, kilépett a ház elé. Korán sötétedett, csípős volt a levegő. Csend volt. Nem csapódtak ajtók, nem hallatszott kiabálás. A keze sajgott, ahogy mindig munka után, de ez már az a fajta fáradtság volt, amit ismert és elfogadott.
A kerítés túloldaláról Gabriella Fekete intett neki.
— Júlia, holnap jönnek az unokák. Tudnál pogácsát sütni?
— Persze, megoldom.
— Köszönöm, aranyos vagy.
Júlia visszament a házba. A konyhában fahéjillat terjengett, másnap reggel még be kellett fejeznie egy megrendelést. A hűtőben előkészített alapanyagok, az asztalon egy heti lista. Semmi rendkívüli — minden a helyén volt.
Csaba a telephelyen maradt. Esténként elővette a telefonját, végiggörgette a régi képeket. Aztán elrakta, rágyújtott, és a barakk plafonját bámulta. A festék lepattogzott, foltos volt. Tudta, hogy nincs visszaút.
Erzsébet Király idővel megszokta a panziót. Abbahagyta az állandó panaszkodást, elkezdett teázásokra járni, összebarátkozott az egyik szomszéd szobában lakó asszonnyal. Csabát már nem hívta. Ha mégis meglátogatta, röviden beszéltek, szemrehányások nélkül.
Egy este Júlia az ablaknál ült, forró tejet kortyolt. A keze az ölében pihent. A hegek elhalványultak, de ott voltak. Ránézett. Eszébe jutott a kórház, a fájdalom, az álmatlan éjszakák. Aztán elterelte a gondolatait: a másnapi rendeléseken járt az esze, egy új recepten, amit ki akart próbálni.
Másnap reggel megérkezett az első vevő. Aztán a következő. A nap úgy indult, ahogy szokott: munka abban a házban, amely már valóban az övé volt. Egy életben, amit saját magának rakott össze.
Csaba valahol mögötte maradt. Erzsébet Király is. Részei voltak a múltjának, de már nem számítottak. Ami volt, megtörtént — és most először ez nem fájt.