Júlia Illés az ablaknál maradt. Lent a járdán Csaba Váradit épp kivették az autóból. Hadonászva magyarázott, egyszerre dühösen és könyörgően, mintha még most is alkudozhatna az eseményekkel. A körzeti megbízott jegyzetelt, a szomszéd pedig sorra mutogatott: a műanyag kannára, az összegyűrt rongyra. Csaba hirtelen felnézett, tekintete az emeleti ablakra tévedt. Júlia nem mozdult el. Visszanézett rá, addig, amíg el nem vezették, és a kapu be nem csukódott mögöttük.
Egy hónappal később volt a tárgyalás. Csaba borostásan jelent meg, gyűrött ingben, mintha az idő közben megfeledkezett volna róla. A padsorokban Erzsébet Király ült, kezében szorongatta a kendőjét, ujjai fehérek voltak az erőlködéstől. A bíró — szemüveges, kimért nő — előbb az iratokat lapozta át, majd Csabára nézett.
— Megkísérelte felgyújtani volt felesége házát. Tisztában van ezzel?
Csaba hallgatott.
— Válaszoljon.
— Azt akartam… hogy értse meg.
— Mit értsen meg?
— Hogy ezt nem lehet.
— Mit nem lehet?
Nem felelt. A döntés gyorsan megszületett: két év próbaidő, valamint távoltartás Júliától, legalább háromszáz méteres körzetben.
Erzsébet Király felzokogott. Csaba hátrafordult.
— Semmi baj, anya. Felfüggesztett, hallod?
Az asszony nem válaszolt.
Csabának költöznie kellett. Erzsébet közölte, hogy nem tartja el tovább, felnőtt ember, oldja meg. Egy ismerősnél bérelt sarkot havi háromezer forintért: ablak nélküli szoba, közös konyha, a zuhany hetente egyszer volt használható. Munkát a zöldségtelepen kapott, rakodóként. Láda emelés, felmosás, csípős szagok. A fizetés kevés volt, de hetente megkapta.
A garázsos ismerősök eltűntek. Egyetlen ember vette fel a telefont.
— Csabi, ne haragudj, de nekem nem fér bele. Feltételesekkel nem lóghatok, én is nyilvántartásban vagyok.
A többiek nem reagáltak. Alexandra Balogh mindenhol letiltotta. Csaba próbált üzenni közvetítőkön keresztül, de vagy nem tudtak semmit, vagy nem akartak.
Erzsébet Király három hónapig bírta egyedül. Aztán felhívta a nővérét Szentendrén, és bekéredzkedett hozzá. Két hét sem telt el, összevesztek: a nővér szerint Erzsébet csak panaszkodik, semmit nem csinál. Összepakolt és visszajött. A lakás azonban már nem volt meg: eladták, az ár elment az adósságokra. Csaba egy munkásszálló melletti bódéban lakott, segíteni nem tudott.
A szociális munkás idősotthont ajánlott. Erzsébet tiltakozott, ordított, hogy ő nem megy „szegényházba”, a fia kötelessége gondoskodni róla. De más megoldás nem maradt.
Csaba elkísérte a buszhoz. Egy táskát vitt, benne a holmik. Dohányzott, a peront nézte.
— Legalább meglátogatsz majd? — kérdezte az asszony.
— Igen.
— Mikor?
— Amikor tudom.
A busz elindult. Csaba elszívta a cigarettát, eltaposta, és visszament a telepre.
Júlia az első hónapokban tanulta a csendet. Hogy akkor kel fel, amikor akar. Hogy senki nem kér számon ebédet, rendet, magyarázatot. A keze mindennap fájt. Tornáztatta az ujjait, krémeket kent rájuk. Rájött, hogy dagasztáskor, szeleteléskor a fájdalom tompul — rövid időre, de elviselhetővé válik.
Októberben Gabriella Fekete kopogott be.
— Julikám, sütnél egy pitét? Jönnek az unokák, már nem bírom úgy, mint régen.
Júlia megsütötte. Egyszerű almás lett. Gabriella kóstolt, elmosolyodott.
— Ez mennyei. El kéne adnod!
A gondolat megmaradt benne. Először a szomszédoknak sütött, aztán ők hozták az ismerősöket. Az éjszakák lettek a munkaideje, akkor kevésbé sajgott a keze. Fél év múlva látta: ebből meg lehet élni.
Egy nap a szomszéd utcából jött át egy férfi. Domonkos Székelynek hívták, negyvenes, világos ingben.
— Jó napot. A feleségem mondta, hogy tortákat készít. A lányunk születésnapjára rendelnék.
Júlia beinvitálta a konyhába. Domonkos mesélt a nyolcéves kislányról. Ránézett Júlia kezére, a hegekre, de nem kérdezett.
Amikor elment, Júlia az asztalnál maradt. Odakint havazni kezdett, az év első hóesése volt. A kezei nyugodtan feküdtek előtte. A hegek megmaradtak, de már nem uralták a figyelmét.
Két év telt el. Júlia a melléképületben nyári konyhát rendezett be, ott kényelmesebb volt dolgozni. A megrendelések szaporodtak, néha vissza kellett utasítania néhányat. Nem hajtotta túl magát, a saját ritmusában haladt.
Csabát egyszer látta: télen, a piacon. A bejáratnál állt munkáskabátban, cigarettázott, a tekintete üresen meredt maga elé. Megöregedettnek tűnt, szürkének, és amikor Júlia elment mellette, nem vette észre.