Egy hónappal később talált rá a házra. A városon kívül állt, csendes utcában, kis telekkel, fákkal körülvéve. Minden papírt a saját nevére intézett, nem hagyott kiskaput.
Csaba Váradinak nem kertelt.
– Vettem egy házat. Elköltözöm.
Először felcsillant a férfi arca, aztán visszakérdezett.
– Költözünk?
– Nem. Én.
– Ezt hogy érted?
– Egyedül megyek. Add be a válást. Úgyis gyereked van Alexandrával.
Csaba elsápadt.
– Honnan tudod?
– Erzsébet Király elszólta magát.
Júlia Illés elsőként lépett ki az ügyvéd irodájából. Csaba utána rohant, a lift előtt utolérte, megragadta a kabátja ujját.
– Állj meg. Azt hiszed, ezt csak úgy hagyom?
Júlia kirántotta a karját.
– Már rég magamra hagytál. Három éve. Amikor nem jöttél be a kórházba.
– Nem bírtalak úgy látni!
– Nekem sem volt könnyű. De magamat nem adhattam fel.
Megérkezett a lift. Júlia beszállt, megnyomta a gombot. Az ajtók összezáródtak.
Erzsébet Király ekkor lépett ki az irodából, fia karjába kapaszkodott.
– Ki kell találnunk valamit. Másik ügyvéd? Bíróság?
Csaba nem válaszolt.
– Csaba, hallasz? Nem lehet csak úgy mindent odaajándékozni! Szép ház, rózsákat akartam ültetni!
– Anya, hagyj békén.
Otthagyta. Erzsébet egyedül maradt a folyosón.
Otthon Csaba lehuppant a kanapéra, felhívta Alexandra Baloghot. Sokáig csengett.
– Mi van? – szólt bele végül.
– A ház nem jön össze. Az ő nevén van, nem megosztható.
Csend.
– Semmi esély?
– Semmi.
Alexandra felsóhajtott.
– Csaba, figyelj. Inkább most mondom, hogy később ne legyen vita. Nem vagyok biztos benne, hogy a gyerek a tiéd.
Csaba megdermedt.
– Mit mondtál?
– Volt valaki más is. Nem tudom biztosan, és nem akarom kideríteni. Zárjuk le.
– Alexandra, várj…
– Ne hívj többet.
A vonal megszakadt. Csaba újra tárcsázott. Előbb kicsengett, aztán a szám már nem volt elérhető. Letiltották.
A falat bámulta. Fél óra múlva Erzsébet Király lépett be.
– Mi történt?
– Minden egyszerre.
– Alexandra hívott?
– Azt mondta, nem az enyém a gyerek. És elküldött.
Erzsébet leült.
– Hogyhogy nem a tiéd?
– Így. Nem az.
Hallgattak. Aztán az asszony halkan megszólalt:
– Meg kell leckéztetni Júliát. Hadd értse meg.
Csaba felnézett.
– Hogyan?
– Keress embereket. Ijesztgessék meg. Törjenek ablakot. Majd visszakönyörgi magát.
Csaba bólintott.
Júlia két nap alatt átköltözött. Nem volt sok holmija: ruhák, edények, könyvek. A házban mély csend uralkodott. Szobáról szobára járt, kitárta az ablakokat.
A szomszéd, Gabriella Fekete, a második napon átjött egy üveg lekvárral.
– Kell segítség?
– Köszönöm, megoldom.
Éjjel a konyhában ült, csapvizet ivott, a vízforralót még ki sem csomagolta. Estére mindig sajgott a keze. Munkát kellene találnia, de mit? Forró üzemben többé nem alkalmazzák.
Szombaton Csaba megjelent. Egy öreg furgonnal érkezett, két idegen férfival. Júlia az ablakból látta, ahogy a kapuhoz mennek. Csaba kopogott, majd csengetett. Ő a folyosón állt, mozdulatlanul. Öt percig dörömbölt, aztán ököllel verte az ajtót.
– Júlia! Nyisd ki! Beszélnünk kell!
Nem felelt. Hallotta a káromkodást, majd elmentek. A motor felbőgött, eltűntek.
Egy óra múlva Gabriella kopogott.
– Minden rendben?
– Igen.
– A férjem megjegyezte a rendszámot. Ha még egyszer jönnek, hívj, kihívjuk a körzeti megbízottat.
Júlia bólintott. Bezárta az ajtót, lecsúszott a fal mellé a padlóra. A szíve kalapált. A légzését számolta, ahogy a kórházban tanították.
Három éjszaka múlva Csaba visszatért. Júlia a csikorgásra ébredt: valaki átmászott a kerítésen. Aztán halk csörrenés, betörő üveg. Az ablakhoz lépett. A fészer mellett ketten álltak. Az egyik kannát tartott, a másik – Csaba – ronggyal és öngyújtóval ügyetlenkedett. A láng fellobbant, megvilágította az arcát. Részeg volt, tántorgott.
Júlia a telefonért nyúlt, amikor a szomszéd felől kiáltás hallatszott, ami egy pillanatra mindent megfagyasztott a sötétben, és előrevetítette, hogy az események hamarosan visszafordíthatatlan irányt vesznek.