— Valóban késő már tanulni, azt hiszem — tette hozzá bizonytalanul, mintha önmagát próbálná meggyőzni.
— Ugyan, nincs olyan, hogy túl késő — válaszolta Ferenc Oláh csendesen, szinte baráti hangon. — Csak az számít, akarja-e az ember. Ha benne lenne, szívesen segítenék. Tudnék ajánlani esti képzéseket, itt, a kórház keretein belül is működnek.
— Tényleg? — Zsuzsanna Gál elkerekedett szemmel nézett rá. — Ezt most komolyan mondja?
— Teljes mértékben — mosolygott az orvos. — Az ilyen adottságot vétek lenne felmosórongy mellett hagyni elkallódni.
Zsuzsanna felnevetett, bár a nevetésbe könnyek vegyültek. Abban a pillanatban különös melegség járta át a mellkasát. Rég nem érzett ilyet: azt, hogy számít, hogy szükség van rá, hogy nem csak egy névtelen alak a folyosók szélén.
Aznap estére az üzletember állapota végül stabilizálódott. A gyanú beigazolódott, a diagnózis pontosnak bizonyult. Mihály Simont sikerült kihozni a kómából, és ezzel az élete megmenekült. Másnap reggelre az egész intézmény zsongott. A hír, miszerint egy takarítónő vette észre azt, ami felett mások majdnem elsiklottak, futótűzként terjedt végig az osztályokon.
Amikor Zsuzsanna másnap munkába állt, azonnal megérezte, hogy valami megváltozott. Nem rohantak el mellette úgy, mintha ott sem lenne, és a tekintetek sem siklottak át rajta üresen. A műszaki és kisegítő személyzet tagjai előre köszöntek, hangjukban szokatlan tisztelettel. Noémi Barta, a mosodából — aki korábban megállás nélkül fecsegett — most csak biccentett, és őszinte, meleg mosollyal nézett rá. Az orvosi szobánál a nővérek sem fordultak el: volt, aki elismerően bólintott, más kissé hangosabban kívánt jó reggelt. Az egész légkör mintha halkabb, nyugodtabb lett volna.
Az egyik folyosón aztán váratlanul maga László Király érte utol. A főorvos, aki rendszerint mindig sietett és ritkán állt meg bárkivel beszélgetni, most lassított, és figyelmesebben végigmérte.
— Jó napot, Zsuzsanna Gál — szólította meg tárgyilagos, mégis tiszteletteljes hangon. — Szeretném még egyszer megköszönni a tegnapit. És ha bármikor szüksége lenne valamire, nyugodtan jelezze, rendben?
Zsuzsanna csak bólintani tudott. Alig hitte el, hogy a kórház vezetője így beszél vele. A következő pillanatban László Király kezet nyújtott. Talán először fordult elő az intézmény falai között, hogy a főorvos kezet fogott egy takarítónővel.
— Remekül helytállt — mondta röviden, majd már ment is tovább, megszokott, határozott lépteivel.
Zsuzsanna még sokáig állt az ablaknál, és a szürke belső udvart figyelte, ahol a főorvos alakja az imént eltűnt. A beszélgetés alig tartott egy percig, mégis többet jelentett számára, mint bármilyen hivatalos elismerés. Próbálta magában rendezni mindazt, ami az elmúlt huszonnégy órában történt.
A lelkében különös béke honolt. Nem lelkesedés vagy mámor volt ez, inkább könnyű megnyugvás, mintha hosszú évek óta cipelt súlyt vettek volna le róla. Olyan érzés kerítette hatalmába, mintha valaki végre kimondta volna: nem véletlenül van itt, van helye és szerepe.
Újra és újra felidézte a tegnapi pillanatokat: a megbeszélést, a csendet a szavai után, majd az események gyors sodrását. És most a köszönések, az egyenes tekintetek, az őszinte mosolyok. Egy nappal korábban még láthatatlan volt, ma pedig másként néztek rá. Nem csak mint takarítóra, hanem mint emberre, aki mert szólni, és ezzel életet mentett.
Mindez egyetlen figyelmes megjegyzésből indult. Egy apró jelből, amit észrevett. Egy mondatból, amit kimondott. Elég volt, hogy valaki higgyen benne — és ettől ő maga is más szemmel kezdett tekinteni önmagára.
Megpillantotta saját tükörképét az üvegben. Fáradt arc, finom ráncok a szem körül, haj a sapka alá rejtve. Mégis, a tekintete élőbb volt. Valami felébredt benne: régen elfeledett, meleg belső erő. Elmosolyodott, halkan, de eltökélten. És felmerült benne a gondolat: miért is ne? Az évek száma ugyan nem kevés, az idő sem végtelen, de amíg él az ember, addig nincs lezárva semmi.
— Talán tényleg megpróbálom… az ápolónői képzést — suttogta maga elé.
Még néhány percig az ablaknál maradt, hagyta, hogy ez a szokatlan nyugalom átjárja. Aztán kihúzta magát, eligazította a munkaköpenyét, és továbbindult. Új céljai voltak. És ez mindennél többet jelentett.