Ferenc Oláh lépett előrébb a körből. Megállt Zsuzsanna Gál előtt, alaposan végigmérte, mintha most látná először igazán.
— Zsuzsanna Gál… ugye jól értettem? — szólalt meg lassan. — Honnan tudott az acetonról? És arról, hogy ennek jelentősége lehet?
Az asszony zavarba jött, idegesen megigazította a kötényét.
— Hát… én csak… — kezdte bizonytalanul. — Volt régen egy szomszédom. Cukorbeteg volt. Egyszer rosszul lett, krízise volt, és pontosan ilyen szag terjengett körülötte. Akkor nagyon megmaradt bennem. Most meg… itt is ugyanazt éreztem. — Lesütötte a szemét. — Nem értek az orvosláshoz. Csak hirtelen beugrott.
Az idős terapeuta bólintott, arcán elismerő, csendes mosollyal.
— Ez bizony a szakmai emlékezet ereje — mondta nyugodtan. — Amit tett, azzal gyakorlatilag megmentett egy emberéletet, Zsuzsanna. Sok orvos sem kapcsolta volna össze ilyen gyorsan, maga viszont észrevette, felidézte, és mert szólni.
László Király főorvos eközben még mindig feldúltan állt. Levette a szemüvegét, lassan megtörölte az izzadt homlokát egy zsebkendővel. Az arca kipirult.
— Hihetetlen… — morogta maga elé. — Ennyire egyszerű volt a magyarázat. És mi majdnem elsiklottunk fölötte.
Felnézett a takarítónőre. A korábbi gúnyos él és kétkedés teljesen eltűnt a tekintetéből. A hangja halkabb lett, szinte mentegetőző.
— Zsuzsanna Gál… kérem, bocsásson meg — mondta kissé akadozva. — Nem lett volna szabad ebbe belekeverni. Meg… egyáltalán ilyen helyzetbe hozni. Kellemetlen volt.
— Az bizony — jegyezte meg valaki halkan a háttérből.
A főorvos köhintett egyet, mintha így próbálná leplezni a feszengését, majd félrenézett, miközben magában a saját beképzeltségét szidta. A teremben bűnbánó moraj futott végig. Több orvos szemmel láthatóan szégyellte magát, hiszen az imént még nevetgéltek, tréfálkoztak. Zsuzsanna csak széttárta a karját.
— Ugyan már… inkább engem sajnáljon — mondta csendesen. — Úgy rontottam ide, mintha valami önjelölt okos lennék.
— Szó sincs róla — szólalt meg határozottan Ferenc Oláh. — Maga nagyon is helytállt. Figyelt, és volt bátorsága kimondani, amit észrevett. Ez nem mindenkiben van meg.
Az asszony elpirult a váratlan dicsérettől. László Király addigra már összeszedte magát. Arca visszanyerte hivatalos, zárt kifejezését, hangja ismét parancsolóan csengett.
— Rendben, kollégák, a megbeszélést későbbre halasztjuk — jelentette ki. — Most nem az elmélet számít. A beteg állapota kritikus, stabilizálnunk kell. Mindenki vissza a helyére, azonnali intézkedés!
Már indult volna, amikor hirtelen megállt, és újra Zsuzsannára nézett. Ebben a pillantásban már sem gőg, sem élcelődés nem volt — csak tisztelet és őszinte hála.
— Zsuzsanna Gál! — szólította meg, majd egy pillanatra elakadt. — Mehet. És… még egyszer köszönöm. Szívből.
Finoman megérintette a könyökét, mintha ezzel próbálná bátorítani, aztán sietve követte a többieket kifelé. Zsuzsanna csak állt, mintha álomból ébredne. Szorosabban magához szorította a takarítóeszközeit. Még mindig alig fogta fel, mi történt. Néhány perc leforgása alatt a gúny céltáblájából a konzílium központi alakjává vált.
Vajon tényleg megtörtént mindez? Az imént még megalázni készültek, most pedig…
— Zsuzsanna Gál! — szólította meg félénken egy ismerős női hang.
Az a fiatal endokrinológus volt, aki korábban kétkedve fogadta a szavait. Most azonban hálát és enyhe zavart tükrözött a tekintete. Közelebb lépett, lassítva a léptein, mintha gondolatait rendezné.
— Köszönöm — mondta halkan. — Ha maga nincs, talán még mindig az okot keresnénk, és közben értékes perceket veszítenénk…
Zsuzsanna bizonytalan mosollyal reagált, lehajtott fejjel. Ekkor egy másik orvos csatlakozott hozzájuk, idősebb férfi, fehér köpenyben, jegyzetfüzettel a kezében. Elhaladva mellettük odavetette, barátságos tisztelettel a hangjában:
— Mondhatni, helyre tett bennünket. Nem mindennap kap az ember ilyen felismerést egy takarítónőtől. Szép munka.
Zsuzsanna fülig vörösödött, zsebre dugta a kezét a kötényében, és zavartan megvonta a vállát.
— Ugyan… semmi különös — hebegte. — Csak ismerős volt a szag. Ennyi az egész.
Az orvosok azonban elismerően csóválták a fejüket. Valaki halkan tapsolt is, miközben elhaladt mellette. Ferenc Oláh ekkor megállt előtte, és egyenesen a szemébe nézve megszólalt:
— Nem gondolkodott még azon, hogy tanuljon tovább? Mondjuk ápolónak vagy mentőtisztnek? Van magában érzék hozzá.
Zsuzsanna Gál teljesen zavarba jött.
— Ugyan hová gondol… — mondta tétován. — Hiszen már jócskán benne vagyok a korban…