A nő kissé felemelte az állát, mintha ezzel is időt akarna nyerni.
— Én… én nem tudom, miért… — kezdte bizonytalanul, de a mondat a torkán akadt, mert a nevetgélés újra felerősödött körülötte.
Ebben a zavaros pillanatban azonban Zsuzsanna Gál emlékezetébe villant a reggel. Akkor éppen a kórtermet takarította annál a gazdag üzletembernél, akit most mindenki emlegetett, amikor az orvosok kimentek, és pár percre egyedül maradt a beteggel. A gépek halkan pittyegtek, szinte megnyugtató ritmusban. A csendben egyszer csak megcsapta az orrát egy furcsa szag. Nem volt erős, inkább enyhén édeskés, szokatlan, mintha valami oldószer, talán aceton árnyalata lett volna. Akkor legyintett rá. Előfordul az ilyesmi, gondolta, biztos csak képzelődik.
Most viszont, ahogy rápillantott az asztalon fekvő laboreredményekre, valami mégis megakadt a szemén. A vércukorszint valóban magasabb volt a normálisnál, de nem annyira, hogy az azonnal riadalmat keltsen.
A főorvos már majdnem lezárta volna az egészet egy fáradt kézmozdulattal, mintha azt mondaná: „Rendben, köszönjük, ennyi volt.” Zsuzsanna Gál azonban hirtelen, maga is meglepődve a saját bátorságán, kibökte:
— A szája… acetonszagú volt. Olyasmi, mint a diabéteszes ketoacidózis kezdetén.
Amint kimondta, rögtön el is pirult, és elhallgatott, mintha megbánta volna, hogy egyáltalán megszólalt. A teremben dermedt csend támadt. Több tucat tekintet szegeződött rá, a takarítónőre. A főorvos összehúzta a szemét, majd visszakérdezett:
— Tessék? Mit mondott?
Zsuzsanna érezte, hogy remegnek a lábai, de most már nem hátrálhatott meg. Kissé határozottabban megismételte:
— Amikor reggel takarítottam az intenzíven, úgy éreztem, mintha Mihály Simon lehelete acetonra emlékeztetett volna. Tudja… mint a hígító szaga, csak sokkal gyengébben.
— Aceton? — kérdezte a főorvos döbbenten.
A sorok között halk moraj futott végig, néhány orvos összenézett. Egy fiatal endokrinológusnő szkeptikusan megszólalt:
— És akkor mi van? Igen, magasabb a cukra, de messze nem kritikus.
Ekkor azonban felállt az idős belgyógyász, Ferenc Oláh. Izgatott mozdulattal igazította meg a szemüvegét.
— Kollégák, várjanak csak! Amit mond, annak van értelme. Az acetonszagú lehelet klasszikus jele lehet a ketoacidózisnak.
A levegő szinte megfeszült. Még azok is elcsendesedtek, akik korábban mosolyogtak. A főorvos homlokát ráncolva válaszolt:
— Ketoacidózis? De hiszen nem volt extrém magas a vércukra…
Ferenc Oláh felállva maradt, hangjában egyszerre volt izgalom és szakmai szenvedély.
— Előfordulhat akkor is, ha a cukor nem ugrik az egekbe, főleg kettes típusú, eddig fel nem ismert diabétesznél. Ehhez jön a kiszáradás és az erős stressz.
Rövid szünetet tartott, majd közérthetően folytatta: ha a szervezet nem jut elegendő energiához, zsírt kezd bontani. Ennek során ketontestek keletkeznek, amelyek mérgezőek. Ha felhalmozódnak, mérgezés alakul ki — ez a ketoacidózis. Az ember elveszítheti az eszméletét, akár kómába is eshet, mindezt anélkül, hogy a cukorszint látványosan megemelkedne.
Zsuzsanna Gál félénken még hozzátette:
— Ráadásul napok óta alig evett, mielőtt bekerült. Úgy hallottam, csak vizet ivott néha.
A fiatal endokrinológus hirtelen a homlokára csapott:
— Igaz! Kiszáradás és stressz… simán megugorhatott a cukra.
Egyszerre mindenki beszélni kezdett. A főorvos felemelte a kezét:
— Elég! Ha ez valóban diabéteszes ketoacidózis, akkor nincs mire várni. Azonnal ketonteszt kell! Hol vannak az eredmények?
Kiderült, hogy a vizsgálatot csak percekkel korábban indították el, éppen a felvetés hatására, és már várták az eredményt. A helyzet sürgőssége miatt azonban nem telt sok idő. Hamarosan kivágódott az ajtó, és egy lihegő fiatal laboráns rohant be egy papírlappal.
— Pozitív! A ketontestek nagyon magasak! — hadarta már a küszöbről.
Az orvosok egyszerre szisszentek fel. A főorvos kikapta a lapot, az arca megkeményedett.
— Azonnal az intenzívre! Infúzió, inzulin, elektrolitpótlás! Gyorsan!
Többen felpattantak, és már rohantak is kifelé, közben utasításokat adva a rádiókon. A bent maradók döbbenten bámultak Zsuzsanna Gálra, mintha kísértetet látnának. A nő a falhoz simult, nem tudta, maradhat-e vagy mennie kellene. „Ez most tényleg megtörténik? Uramisten… én csak eszembe jutottam a régi szomszédasszonyomról, aki cukorbeteg volt. Nála is ilyen szag volt, amikor a cukra…”