— Nem hívjuk be ide takarítónőt is? Hátha ő majd felállítja a diagnózist? — csattant fel a főorvos gúnyos hangja, amely visszhangzott a konferenciaterem falai között.
Az orvosok soraiban végigfutott egy elfojtott nevetés. A tágas teremben rendkívüli értekezlet zajlott egy súlyos esetről: egy közismert magyar milliárdos hirtelen kómába esett, és az állapota óráról órára romlott. Az intézmény legképzettebb szakemberei napok óta tanácstalanul próbálták megfejteni, mi történik a beteg szervezetében, de minden erőfeszítésük hiábavalónak bizonyult. A kórház vezetője, a magas, ősz hajú László Király idegesen járkált a pulpitus előtt. Nem lett volna más választása, mint összehívni a konzíliumot: a befolyásos páciens az életéért küzdött, miközben az okokra senki sem talált magyarázatot.
A feszültség tapinthatóvá vált, és Király végül elvesztette az önuralmát. Szúró megjegyzésével valójában a kollégák tehetetlenségét figurázta ki. Ekkor az ajtóban megtorpant egy alacsony nő alakja kék munkaruhában. Zsuzsanna Gál volt az, a takarítónő, aki épp a sürgősségi osztályon mosta fel a padlót, amikor a hangosbemondón keresztül váratlanul felszólították, hogy azonnal jelenjen meg a konferenciateremben.
Halálra rémült. Arra gondolt, talán valahol kosz maradt, és most felelősségre vonják a rendetlenség miatt. Ferenc Oláh, az idős belgyógyász zavartan megköszörülte a torkát.
— László, ugyan, miért kell ezt így…? — próbált közbelépni.
A főorvos azonban már intett a bejáratnál ülő fiatal nővérnek.
— Ha már idekeveredett, hívják csak be. Hallgassuk meg az ő elképzelését is — mondta fagyos iróniával.
Zsuzsanna gyomra görcsbe rándult. Tétován lépett be, miközben tucatnyi kíváncsi és kárörvendő tekintet szegeződött rá. A szíve vadul vert. „Istenem, mit keresek én itt?” — villant át rajta. A felmosórudat ösztönösen magához szorította, mintha pajzs lenne. Soha életében nem hívták még orvosi értekezletre, és nem is értette, miért tennék.
— Jöjjön csak beljebb, ne szégyenlősködjön — szólt be valaki az első sorból. — Mindjárt megmenti az orvostudományt.
Újabb visszafogott kacaj futott végig a termen. Nem volt hangos, mégis mindenki hallotta. A levegő elnehezült, mintha sűrű köd telepedett volna a falak közé. Zsuzsanna lesütötte a szemét. Az arca lángolt, mintha arcul ütötték volna. A megaláztatás szinte fizikai fájdalmat okozott: nem önszántából jött, hívták, most mégis úgy bámultak rá, mintha valóban nem lenne ott semmi keresnivalója.
Mit mondhatna? Szavak sem jutottak eszébe, ereje sem volt. Hiszen tényleg csak egy takarítónő — ezeknek az embereknek legalábbis ennyit jelentett. Pedig az élete nem mindig volt ilyen.
Oldalról észrevette, hogy a kivetítőn a beteg adatai futnak: pulzus, vérnyomás, laboreredmények. Az orvosok hevesen vitatkoztak a számok fölött, mégis elsiklottak a lényeg felett. A páciens nem akárki volt, hanem Mihály Simon, az ország egyik leggazdagabb üzletembere. Saját villájában esett össze, azóta az intenzív osztályon feküdt eszméletlenül, és napról napra rosszabbodott az állapota. Vizsgálatok, MR, tesztek sora készült el — sem infarktus, sem stroke, fertőzésre utaló jel sem volt. Mégis, az ember lassan elhalványult.
Zsuzsanna mindezt már hallotta fél füllel korábban, miközben reggelente a folyosókat takarította. A nővérek suttogva beszélték, hogy ha a milliárdos meghal, komoly következményei lesznek. A főorvos napok óta alig aludt, Budapestről kért tanácsot. Ezért gyűjtötték most össze az összes szakorvost — és valahogy őt is belerángatták ebbe az egészbe.
László Király túlzó udvariassággal intett felé.
— Nos, Zsuzsanna Gál, ugye így hívják? Van valami sejtése, mitől haldoklik a betegünk? Ossza meg velünk a népi bölcsességet — mondta maró mosollyal.
A teremben ismét végigszaladt a nevetés.
— Ez már tényleg abszurd — morogta valaki alig hallhatóan.
A szavak tűként fúródtak belé: aprók voltak, mégis kegyetlenek. A hangulat nyomasztóvá vált. Zsuzsanna úgy állt ott, mintha láthatatlan tekintetek szorításában lenne, melyekben megvetés, gúny és közöny keveredett. Nyelt egyet. Legszívesebben eltűnt volna. „Mit ártottam én nekik?” — zakatolt benne. A szégyen és a fájdalom összecsomósodott a torkában.
És mégis, abban a pillanatban valami makacs erő megmozdult benne. Ha már ideállították mindenki elé, legalább megszólal. Lassan felemelte a fejét, és mielőtt bárki újra közbevágott volna, vett egy mély levegőt, hogy kimondja azt, ami eszébe jutott.