A nő továbbra is egyedül maradt az üres nézőtéren. Nem sietett felállni. Tekintete a színpadra tapadt, a reflektorok fényében pihenő zongorára, amely némán, mégis beszédesen állt ott. Húsz éven át hordozta magában a vágyat, hogy egyszer visszatérjen ide. Két évtizednyi hallgatás, kerülőutak és elfojtott álmok után végül mégis megtörtént. Nem ünneplő tömegen át lépett be, nem protekció, nem pénz és nem kapcsolatok nyitották ki előtte az ajtót. Egy vidéki klub félrehangolt, megviselt zongorájának billentyűi vezették vissza ide, lassan és könyörtelen őszinteséggel.
A felismerés súlya egyszerre volt fájdalmas és felszabadító. Mindaz, amit valaha elveszettnek hitt, nem tűnt el – csak más úton várt rá. Emese Lengyel végül felállt, vállára vette a táskáját, és csendben elindult kifelé, mintha nem akarná megzavarni a teremben maradt emlékeket.
Odakint már este volt. Az utcai lámpák tompa fénye megcsillant az aszfalton, a város halk zúgása körülölelte. Hazafelé lépkedve gondolatai újra és újra visszatértek ahhoz, ami történt. Rájött, hogy nem bosszút állt Ernő Lukácson. Nem megalázni akarta, és nem fájdalmat okozni. Egyszerűen csak megmutatta neki azt, amit addig sikeresen eltakart maga elől: a valóságot. És ez önmagában elégnek bizonyult.
Vannak emberek, akik nem a csapások súlya alatt roppannak meg. Nem a veszteségek, nem a kiabálás vagy a fenyegetések törik meg őket. Hanem az a pillanat, amikor először kénytelenek szembenézni önmagukkal, kívülről látva mindazt, amivé lettek. Emese ezt pontosan tudta. Lassan haladt tovább az esti utcán, és először hosszú idő után érezte úgy, hogy a múlt már nem húzza vissza. A csend most nem üres volt, hanem békét hordozott.