A készüléket előhúzta a zsebéből, megkereste a professzor számát, és hívta.
— Halló? Emese Lengyel vagyok. Holnap elmegyek. Mikorra vár?
Két héttel később a városi újság címoldalán jelent meg egy írás: „A szakácsnő, aki helyretette a milliárdost”. Részletesen beszámoltak az estéről, a fogadásról, a játékról. A nevet nem írták le, mégis mindenki tudta a városban, kiről van szó.
Attól kezdve Ernő Lukács meghívói sorra elmaradtak. Üzleti partnerei kihátráltak a megállapodásokból. Nem pénzügyi okok miatt — egyszerűen senki sem akart együttműködni egy emberrel, aki ország-világ előtt nevetségessé vált.
Ernő próbálta felkutatni Emesét. Többször is megjelent a filharmónia előtt, ahol a nő immár korrepetitorként dolgozott. Hiába. Üzeneteket hagyott, kézzel írt cédulákat — válasz nem érkezett.
Egy alkalommal mégis sikerült elcsípnie a bejáratnál.
— Beszélnünk kell — mondta sietve.
Emese megállt.
— Hallgatom.
— Szeretnék… bocsánatot kérni.
A nő nyugodtan nézett rá. Ernő néhány hét alatt megöregedett, mintha összezsugorodott volna.
— Akkor nem gondoltam végig. Csak szórakozni akartam.
— Jó mulatság volt? — kérdezte Emese halkan.
Nem felelt.
— Az én rovásomra mulatott, Ernő Lukács. Azt hitte, hogy a pénz mindent felülír. De vannak dolgok, amelyeket nem lehet megvenni. Például a tiszteletet.
Megfordult, elindult az épület felé. Ernő utána szólt:
— Várjon! Tényleg változtatni akarok. Mondja meg, mit tegyek!
Emese visszanézett.
— Ne tegyen semmit. Csak őrizze meg azt az érzést abból az estéből. Amikor minden szem önre szegeződött, és nem tudta, mit mondjon. Emlékezzen rá — és soha többé ne bánjon így senkivel.
Belépett az ajtón. Ernő egyedül maradt a lépcsőkön.
Egy hónappal később Viktória Dunai kereste fel Emesét a filharmóniában, egy próba után.
— Beszélhetnénk?
Emese bólintott. Leültek az üres nézőtéren.
— Szeretném megköszönni — kezdte Viktória.
— Mit?
— Azt az estét. Akkor értettem meg először, hogy rosszul játszom. Azért zenéltem, hogy megmutassam, mennyire jó vagyok. Maga viszont azért, hogy az emberek érezzenek valamit.
Emese gyengéden a vállára tette a kezét.
— Fiatal vagy még. Minden előtted áll. Ne kövesd el apád hibáit.
Viktória bólintott, majd az ajtóig ment, és még visszafordult.
— Tényleg megváltozott. Csendesebb lett. Mielőtt megszólal, gondolkodik. Fél megbántani másokat.
Emese elmosolyodott.
— Akkor a lecke nem volt hiábavaló.
Amikor Viktória elment, Emese egyedül maradt a teremben, és néhány pillanatig mozdulatlanul ült tovább.