A dallam Rahmanyinovból indult ki. Lassan hömpölygött, halk volt és visszafogott, mindenféle hivalkodás nélkül.
Az első ütemeknél még alig figyelt rá bárki: egyesek kortyoltak az italukból, mások egymás fülébe hajolva beszélgettek. Aztán észrevétlenül változott meg a levegő. Előbb csak néhányan hallgattak el, majd sorra minden hang elhalt a teremben. Egy pincér megdermedt, kezében a borosüveggel. Viktória Dunai visszaült a helyére, és mozdulatlanul bámulta Emesét.
Emese Lengyel nem egyszerűen zenélt. A saját életét mondta el hangokkal. A döntést, amikor a konzervatórium harmadik évét félbehagyta, mert az anyja ágynak esett, és a gyógyszerek ára egy lakáséval vetekedett. Az éveket, amikor vonó helyett kést fogott, zongora helyett serpenyőt. Az álmatlan éjszakákat az ágy mellett. A temetést, esőben. Azt a napot is, amikor egyszer belépett a filharmónia előcsarnokába, tíz percig állt ott némán, majd visszafordult, mert a fájdalom erősebb volt mindennél.
A teremben senki sem ismerte ezt a történetet. Mégis mindenki megérezte.
Az utolsó akkord után néhány másodpercig sűrű, tapintható csend maradt. Aztán a sarokban felállt egy ősz férfi, a zeneiskola professzora, és lassan tapsolni kezdett. Hozzá csatlakoztak még néhányan, végül az egész terem talpra ugrott.
Emese felállt a zongorától, és Ernő Lukácsra nézett.
A férfi sápadt volt, keze remegett. Nézte őt, de nem jött ki hang a torkán.
— Nos, Ernő Lukács — szólalt meg Emese halkan. — Megnyertem?
A férfi hallgatott. Minden tekintet rajta függött.
— Vagy az ígéretek csak akkor érvényesek, amikor kényelmes?
Valaki köhintett. Ernő összerezzent, mintha megütötték volna.
— Én… én betartom, amit mondtam.
— Hangosabban — mondta Emese nyugodtan. — Hogy mindenki hallja.
Ernő ökölbe szorította a kezét, arca elvörösödött.
— Azt mondtam, betartom!
— És többé nem aláz meg senkit nyilvánosan csak azért, mert több pénze van? — folytatta Emese. — Mert magának jutott, másnak meg nem?
Olyan csend lett, hogy kintről behallatszott egy elhaladó autó zaja. A vendégek összenéztek. Viktória lehajtott fejjel ült.
Ernő tátogott, de nem szólt. Aztán megfordult, és kiviharzott. Az ajtó hangosan becsapódott.
A professzor Emeséhez lépett, és átnyújtott egy névjegyet.
— Szüksége van magára a városnak. Jöjjön el holnap.
Emese visszament a konyhába, levette a kötényt, és betette a szekrénybe. Az adminisztrátor az ajtóban állt.
— Emese, elmegy?
— Igen.
— De hát nyert. Ígért magának egy éttermet.
Emese begombolta a kabátját.
— Nem kell az étterme. Csak azt akartam, hogy végre elhallgasson.
Kilépett az utcára. Hideg volt, hullott a hó. Emese megállt egy pillanatra, és a zsebébe nyúlt a telefonjáért.