Emese Lengyel éppen a konyhából vitte kifelé a sült kacsát, amikor Ernő Lukács hirtelen elkapta a csuklóját.
— Állj meg. Mit suttogtál az imént a zongoráról?
Válaszolni sem maradt ideje. A férfi egy mozdulattal a terem felé fordította, ahol vagy ötven vendég ült az asztaloknál — a környék teljes krémje, jól szabott zakókban és csillogó ékszerekkel.
— Hangosabban mondd. Úgy, hogy mindenki hallja.
Emese ösztönösen szabadulni próbált, de Ernő szorítása vasmarok volt. Az arcába csapott a konyakszag.
— Csak annyit mondtam az üzletvezetőnek, hogy a zongora nincs rendesen behangolva. Ennyi történt.
— Ja, hogy csak ennyit! — Ernő felnevetett, majd elengedte. — Nálunk a szakácsnő zenész is! Talán akadémiára járt, mi?
Valahonnan az egyik asztal felől kuncogás hallatszott. Emese hallgatott.
— Mi van, elvitte a cica a nyelved? Tanultál zenét vagy sem?
— Igen. Tanultam.
— Na, ez aztán a meglepetés! — Ernő rácsapott az asztalra. — Viktória, gyere ide!
A lánya felállt az asztal széléről. Magas volt, drága ruhában, arca kifejezéstelen, mintha porcelánból formázták volna. Bécsi konzervatórium, salzburgi mesterkurzus — erről mindenki tudott.
Ernő átkarolta Viktória vállát, majd Emesére nézett.
— Figyelj jól. Viktória játszik először. Aztán te következel. Ha jobban játszol, kapsz tőlem egy éttermet. Igen, jól hallod: játszol a zongorán, és veszek neked egy éttermet! — ujjával felé bökött. — Saját hely, a te neveddel a homlokzaton. De ha beégsz, ma este mehetsz innen, egy fillér nélkül.
A teremben hirtelen síri csend lett. Emese végignézett Ernőn, majd a vendégeken. Ugyanazzal a tekintettel figyelték, mint egy idomított állatot.
— Rendben.
Viktória a zongorához ült, és Lisztet kezdett játszani. Gyorsan, hibátlan technikával, érzelemmentes pontossággal. Ujjai úgy cikáztak a billentyűkön, mintha csak skálázna, nem pedig egy kíméletlenül nehéz etűdöt szólaltatna meg. Többen elismerően bólogattak, valaki videót indított a telefonján. Ernő összefont karral állt, arcán diadalmas mosollyal.
Amikor Viktória befejezte, Ernő tapsolt elsőként.
— Ez az! Ez a szint! Ez az iskola! — majd Emeséhez fordult. — Na, szakácsnő? Még most sem késő meggondolni magad.
Emese a zongorához lépett. Viktória felállt, végigmérte.
— Csak össze ne koszold a billentyűket.
Emese leült. Kezeit az ölébe tette, behunyta a szemét. Eszébe jutott az anyja, a külvárosi kétszobás lakás, az ablak melletti öreg pianínó. Az anyja hangja: ne a pontokért játssz, hanem azokért, akiknek fáj.
Emese felemelte a kezét, és megszólaltatta az első hangokat, egy olyan zeneszerző dallamaival, aki mindig is közelebb állt hozzá, mint bárki más.